-Ezt nem mondod komolyan!-visítottam fel hitetlenkedve.
Voltak ilyen kitöréseink, leginkább nekem. De mi már tudomást sem vettünk Chrisszel ha néhány döbbent, esetleg rémült tekintet ránk szegeződött.
-De! Hidd el!-válaszolt ugyanolyan kirobbanó jó kedvvel.- Két hete elsősorban tomboltam végig egy Halestorm koncertet.
-Utállak!-vágtam vissza dühösen, habár az a széles mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
Ezután a másfél órai beszélgetés után biztos voltam benne, hogy találtam egy barátot. Úgy beszélgettünk egymással, mintha már 1000 éve ismertük volna egymást.
-Amúgy..-kezdtem el lassan mialatt a kólás poharamat forgattam.-Nem tűnsz olyan nagy Halestorm rajongónak.
-Hát én se gondoltam volna rólad-vágott vissza.
Pedig hatalmas rock-zene rajongó vagyok. A régi és az újabb fajta rock dalokat is meghallgatom. És másfajta műfajok elől sem zárkózom el teljesen.
-Kérdezhetek valamit?-tette fel a kérdést hirtelen.
-Persze, nyugodtan.-válaszoltam meglepetten. Vajon mit akart kérdezni, amire engedély szükséges?
Meg egyáltalán mit szeretne tudni még? Hiszen nagyjából mindent elmondtam neki magamról, többet tudott rólam, mint bárki más..
-Hány éves vagy?-szakította félbe gondolatmenetemet.
-Illik ilyet egy hölgytől kérdezni?-csak késleltetni szerettem volna a választ.
Na persze eszembe nem jutott, hogy hazudok neki vagy ilyesmi. Hiszen mi szégyellni valóm van a koromban? Semmi. Csak arra próbáltam rájönni, miért kérdezte ezt. Tudomásom szerint van néhány ember akinek számít, hogy a leendő partnere mennyi idős....
És akkor lelki szemeim előtt megjelent két figura. Egy agyhoz hasonló valami és egy piros szív.Gondolom az értelem és az érzelem. Volt szemük, szájuk és beszélni kezdtek.
Biztosan tetszel neki!
Micsoda feltételezés! Hisz még egy napja sem ismerik egymást!
Nem egyszer volt már olyan, hogy 1 óra után szerelmet vallottak nekünk!
Igen, de az még azelőtt volt, hogy úgy néztünk ki, mint egy vietnámi katona!
Kösz agy, én is szeretlek.Ezután a képzeltbeli harc után gyorsan válaszoltam.
-17 leszek két nap múlva.
-Hát akkor ezt veheted egy "elő-szülinapi-terülj-terülj-asztalkámnak".
-Igazán hálás vagyok! És te mennyi is vagy?-kérdeztem csak úgy mellékesen.
-19 múltam vagy négy hónapja.
-Nos akkor, 8 hónap múlva csapunk egy nagy bulit a huszadik alkalmából!
-Benne vagyok!-nevetett fel.
Még beszélgettünk egy darabig, majd ránéztem a telefonom kijelzőjére.
-Jesszus már ennyi az idő?!- körülbelül két óra múlt.-Anya már biztosan ébren van.
-Nem, ilyenkor a páciens még alszik. Kimerítő az ilyesfajta vizsgálat. Nagy a valószínűsége, hogy a mai nap további részét átaludja.-magyarázta Chris.
-Értem.-bólogatás közben arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy itt van. Ha mindezeket nem mondja el, valószínűleg észveszejtő rohanásba kezdek, és a végén én magam is az intenzíven kötöttem volna ki.
-Vegyél neki egy kis gyümölcsöt.-ajánlotta Chris.
-Tessék?-kérdeztem vissza értetlenül.
-Jót tesz a vitamin.-őszintén nem értettem, hogy miben segíthet az a néhány gyümölcs. De végül is ő tanul orvosnak, nem?!
-Jó, vegyünk egy kis mandarint.-mondtam és beálltam sorba.
Miután megvolt a gyümölcs elindultunk a kórterem felé. Csendben tettük meg az utat, miközben nézelődtem.
Elhaladtunk a gyermek osztály előtt. Az apróbbnál apróbb gyerekeket figyeltem, akik maszkban és infúzióval együtt nevetgéltek a szobájukban. Elrettentő mégis csodás látvány volt. A tudat, hogy vannak még erős emberek. És, hogy a csoda mindenhol ott lappang valamiben és valakiben. Csak irigyelni tudtam őket a pozitív gondolkodásukért, és azért, hogy még nem teljesen látták azt az elrettentő világot, ami igazából létezik.
A gondolatmenetemből egy női vinnyogás szakított ki. Egy olyan 16 éves forma lány állt a nőgyógyászat előtt és éppen egy hanyagul a falnak támaszkodó srácnak beszélt elég érdekes hanglejtésben. A srác sem tűnt többnek 18-nál.
A mai világ!-gondoltam, majd Chris felé fordultam.
-Köszönöm, hogy várakoztál velem.-mondtam és elmosolyodtam.
-Ugyan semmiség, szívesen tettem.-válaszolt.
-Akkor, gondolom találkozunk még, ha bejövök meglátogatni anyát.-kezdtem el bizonytalanul. Csak remélni mertem, hogy ő is szeretne még velem beszélgetni. Ő volt az első ember, akit megismertem ebben a városban, nem hagyhat csak úgy cserben!
-Persze..-kezdte el. Elég rosszul kezdődik.-De ha megadod a telefonszámod, hamarabb is beszélhetünk.-fejezte be szélesen mosolyogva.
-Rendben.-lediktáltam neki a telefonszámomat, és én is elmentettem az övét.
-Akkor majd beszélünk!-kiáltott utánam miután elindultam.
-Igen!-kiáltottam vissza és addig integettem, míg el nem tűnt a sarkon.
Mosolyogva fordultam előre, fel sem néztem. Ennek következtében beleütköztem valamibe. Pontosítok, valakibe.
-Jaj bocs!-kiáltottam fel, miközben magam elé emeltem a kezeimet. Nem is kell említenem, a mandarinnal teli táska kiesett a kezemből, annak tartalma pedig gyors gurulással szétszóródott a folyosó minden részén.
A srác meglepődötten rám nézett, mintha észre sem vette volna, hogy neki mentem. Hatalmas barna szemeibe nézve elvesztem. Elég merész állítás, de megtörtént. Nem szólt, semmit csak bólintott, és ismét előre fordult.
A kis bunkó fajzatja!
-Most jön az a rész mikor azt mondod: Én is sajnálom!-mondtam felháborodottan.
-Miért kérnék bocsánatot?-kérdezte azon a mély hangján. Felém fordult.
Egy másodpercre elakadt a lélegzetem. A legaranyosabb mosollyal találtam szembe magam.
Zoe! Ne feledd, te most nagyon mérges vagy!!
Tettem, amit tennem kellet.
-Mondjuk azért.-kezdtem el.-Mert úgy állsz a nőgyógyászat előtti folyosón, mint egy zsák krumpli! Haver, itt más is közlekedik.-fejeztem be a mondandómat. Leguggoltam, és elkezdtem összeszedni a szétgurult gyümölcsöket.
-Hát tudod, a kórházi szabályzat nem említette, hogy nem álldogálhatok nagy magányomban a folyosón.-mondta miközben leguggolt hozzám, és elkezdte összeszedni a gyümölcsöket.
-Nem? Pedig kellett volna.-itt érezni kell a gúnyt.
-És képzeld.-mondta mikor az utolsó mandarint is beletette a szatyorba.-Azt sem mondták, hogy minden szép rövid hajú lánynak elsőbbséget kell adni, aki az orvostanhallgatóval flörtöl.
Felálltam, és a szemébe néztem. Eléggé hátra kellett hajtanom a fejem. Durván egy fejjel volt magasabb nálam. Aztán nem tudtam nem elmosolyodni. Azt mondta, hogy szép vagyok.
Aztán. Ki flörtöl kivel?
-Bocs, de szerintem el vagy tájolva.
-Nem hiszem.-mondta vigyorogva. Milyen cukin mosolyog! -Még sosem láttam, azt a fazont olyan boldognak, mint amilyen itt volt veled a folyosón.
Micsoda beképzelt ez a srác.
-Óóó igen?! Miért te olyan gyakran jársz a nőgyógyászatra 16 éves lánnyal, hogy meg tudd állapítani, egy orvostanhallgató lelki állapotának változásait?-kérdeztem vissza. Az agyvizem már a plafont fröcskölte....
Egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, majd kirobbant belőle a nevetés.
-Jó a humorod. Ez tetszik!-mondta szélesen mosolyogva.
Belőlem is előtört egy apró kacaj. Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Én azzal a "atyámnagyonzavarbanvagyok" mosollyal. Ő pedig egy huncut, ám annál vidámabb mosollyal tekintett rám. Ilyenkor irigylem Edward Cullent. Olyan jól jönne ilyen helyzetekben, ha tudnék olvasni az emberek gondolataiban.
Ezt a ki tud aranyosabban mosolyogni a másikra helyzetet a lány megjelenése zavarta meg.
-Gyere már!-vinnyogott miközben elég alaposan végig mért. A véleménye tisztán leolvasható volt az arcáról. Én csupán látványosan felhúztam a szemöldököm. A fiú rám kacsintott, de meg sem mozdult.
-Gyere már Kyle!-sipította a kis csaj, és elindult.
-Majd még találkozunk!-mondta, és felém intett.
-Nem hiszem!-szóltam utána.
-Hidd el biztosan!-szólt vissza, csak, hogy az övé lehessen az utolsó szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése