2. Fejezet - Minden kezdet nehéz

-Miiii??!!-gyorsan becsaptam a könyvemet és a hátsó ülésre dobtam.
-Mi az?-kérdezte apa meglepődötten.
-Az a könyv....-füstölögtem.-Gyűlölök minden Rebecca nevezetű nőt!
-Túlságosan magukkal ragadnak a könyvek.-jelentette ki apa, és minden figyelmét az előttünk tötyögő VW bogárra összpontosította.
-Siess már!-kiabálta.-Ez az autópálya!-beszéd közben végig hadonászott.
Kuncogva figyeltem, ahogy apa próbálja megelőzni a kocsit, de mivel nem tudta, visszasorolt mögé.
-Mibe, hogy egy kalapos tata vezeti, mellette pedig a felesége ül, akinek a kezében egy szőrös patkány van?-morogta apa. Az ő nyelvén a szőrős patkány valami kisebb méretű kutyát jelent.
-Hmmm...rendben van! Bár szerintem a kutya a hátsó ülésen lesz. De mi lesz a tét?-ez egy igen fontos kérdés volt. Apával már-már szokássá váltak a fogadásaink.
-Aki veszít az főzi a vacsit.-jelentette ki mosolyogva.
Felnevettem.
-Apa, neked annyiból áll a vacsorafőzés, hogy rendelsz egy pizzát!-szóltam nevetve.
-Igen, de L.A.-ben egyetlen jó pizzázót sem ismerek.-válaszolt szintén nevetve. Indexelt, és elkezdte megelőzni az autót. Az ablakhoz tapadva figyeltem a másik kocsi utasait. Az öreg bácsi és a néni tényleg stimmelt, még a kutya is. Azonban apának volt igaza, az a kis dög tényleg a nő ölében kuksolt.
Apa sikeresen megelőzte az autót és mikor ismét egyenesben volt, üdvrivalgásban tört ki.
-Én győztem..én győőztem!!-igen, az apám tud úgy örülni, minet egy hét éves kis fiú, aki megkapta élete első biciklijét.
Szemforgatva fordultam az ablak felé és csak bámultam a tájat. Durván 12 óra maradt az útból Washingtonból Los Angelesbe, ami kocsival nem éppen valami leányálom. Felmerült bennem a kérdés, miért autóval? A válasz egyszerű: anya miatt.
A szállítását nem lehetett repülővel megoldani, így maradt a szárazföldi közlekedés. Természetesen anya orvosokkal és különböző kütyükkel felszerelt kocsival utazott.
Nem tudom mennyi időt töltöttem szótlanul, de apa váratlan megszólalása felriasztott.
-Na jó, csináljunk valamit!
-Apa...egy kocsiban vagyunk.-mutattam rá a nyilvánvalóra..
Figyelemre se méltatta előbbi beszólásomat. Gondolatait az kötötte le, hogyan is tudná élvezetesebbé tenni az utat.
-Megvan!-kiáltott fel mosolyogva.-Barkópázzunk!
-Rendben.-egyeztem bele nagyot sóhajtva.-Te kezdesz.
Miközben gondolkodottt összeráncolta a szemöldökét és csücsörített.
-Megvan!
-Jelzőlámpa.-vágtam rá gondolkodás nélkül, és figyeltem az arcán végbemenő változást.
-Honnan tudtad?-ezzel is igazolva, hogy telibe trafáltam.
-Apa..mindig ez az első dolog amire a játék közben gondolsz.-mondtam, majd szeretet teljesen meglapogattam a vállát.
-Oké, te jössz.-morogta.
Nevetve gondolkodtam. Miután úgy döntöttem megvan a megfelelő dolog, megszólaltam.
-Megvan!
-Élőlény?-kérdezte.
-Nem.
-Tárgy?
-Igen.
Rengeteg kérdés és nevetés után apa rájött, hogy a buszmegállóra gondoltam.
-És az neked van az autópályán?-kérdezte hitetlenkedve.
-Csak elterelés volt. Te jössz!-szóltam rá mosolyogva.
Láttam a szemében  a huncut csillogást, így sokkal fiatalabbnak tűnt. Így már értettem, anya miért is szerethetett belé anno húsz évvel ezelőtt. A játékra visszatérve...jól megszívatott az öreg.
-Oké, feladom.-jelentettem ki fáradtan.
-NASA.-mondta egyszerűen.
-Micsoda? Te komolyan a NASA-ra gondoltál?-hát igen, ehhez a játékhoz fantázia kell.
Még néhány óra kocsikázás után megérkeztünk az új házhoz. Nem volt túl impozáns, de nem is hasonlított egy roskatag viskóhoz sem. A dobozokat bepakoltuk a házba. Míg én gyorsan készítettem néhány melegszendvicset, addig apa az én holmijaimat felvitte az új szobámba. Megkajáltunk és felmentünk az emeletre, ahol a hálószobák voltak.
Most nem mentünk be anyához a kórházba. Neki is ki kellett pihennie az út fáradalmait, és a vizsgálatai majd csak holnap kezdődnek.
-Jó éjt, kincsem!-ölelt át apa, és homlokon puszilt.
.Neked is.-mondtam, és még jobban befurakodtam a karjai közé.
-Leírtam a kórház címét, ott van a konyhában.-mondta.-Nem tudok veled menni.Holnap már kezdek az építkezésen. Ugye nem lesz gond és odatalálsz?
-Persze, no problem!-mondtam lazán. Pedig igenis volt problem! Fingom nem volt még arról sem, hogy jutok el egy boltba. Sőt, ilyen fáradtan csodálnám, ha megtalálnám a konyhát.
-Sok sikert az új munkahelyeden.-mondtam, és kibontakoztam apa öleléséből.
-Kösz. Puszild meg helyettem anyát, rendben?-kérdezte. Félig már bent volt a szobájában.
-Rendben, szia-szóltam és én is elindultam a folyosó végén lévő szobám felé.
A szobaajtóm csukódásával pedig lezártnak tekintettem a mai napot.

XXX

Eléggé rosszul aludtam. A környezet is szokatlan volt, mindamellett a gondolataim sem engedtek nyugovóra térni. Gondolkodtam saját magamon és a hat hónappal ezelőtti életemen. 

Megváltoztam. Ezalatt gondolok a külső és a belső tulajdonságaimra egyaránt.

Imádtam minden olyan ruhát amivel kifejezhettem a nőiességemet. Nem számított, hogy az a bizonyos ruhadarab feltűnő, szűk és kényelmetlen volt. Nőcis volt? Gyorsan kapjuk fel. Mindig ki voltam sminkelve, a hajam tökéletesen állt és előszeretettel hordtam az iskola emblémájával díszített ruhákat. Nyitott voltam az emberek felé...de szörnyen befolyásolható is.

A mostani...a mostani én az teljesen más. A ruhatáramból száműztem a szexis, kihívó ruhákat. Azt veszem fel amihez kedvem van és amiben jól érzem magam. A belső tulajdonságaim...jók. Szerintem még most is kedves vagyok, akik velem is azok. A "barátnőimmel" való incidens után, megtanultam egy életre, hogy nem szabad olyan könnyen osztogatni a szeretetet. Nehezen barátkozó és visszahúzódó embernek mondom magam, de mindemellett telejsen meg tudok nyílni azoknak az embereknek akikben teljesn mértékben megbízom, és azokban akikben azt hiszem, hogy megbízhatok. Már nem vagyok olyan könnyen befolyásolható, megvan a saját véleményem, amit hangoztatok is. Végül is mi bajom lehet belőle? AKinek nem tetszik? Megcsókolhatja ezt a formás seggem! Yeah tesó, húsi golyó.... De, egy dololgban nem változtam..a szoknyákhoz való hozzáállásom. Gyűlölöm őket. Kész. Ennyi. Pont.

Lezuhanyoztam, felöltöztem , és elindultam a kórházba. Egy órámba telt mire odaértem. Anyát a vizsgálóasztalon találtam.
-Anya?-kérdeztem suttogva. Azt hittem, már telenyomták nyugtatóval.
-Szia kincsem.-hangzott a vidám válasz és felém fordult.
Megöleltük egymást, és már záporoztak is a kérdések.
-Hogy utaztatok? Jól vagy? Apád jól van? Milyen a ház? Mit ettél?
-Anya..-csitítottam.-Jól utaztunk, jól vagyok, apa is jól van. A ház szép és mielőtt megkérded a szobám is tökéletes, de eléggé sivár. De majd teszek ellene. És a tegnapi szendvicset ettem.-magyaráztam.
A gyors beszámoló hallatán gondolkodóba esett. Mielőtt ideje lett volna megszólalni, közbevágtam.
-És veled mi a helyzet? Jól vagy?-az utolsó kérdésemet csaj suttogva tettem fel neki. Nem szereti ha az állapotáról kérdezzük vagy beszélünk.
-Ne aggódj kicsim, jól vagyok.-mondta és nyugtatóan elkezdte simogatni a kézfejem..
-És, miért itt vagy?-mutattam körbe a műszerekkel felszerelt szobán.
-Dr. Freeman mindjárt itt lesz. Végbéltükrözésem lesz. Megnézik, hogy a rák nem áttétes-e.-mondta anya erőltetetten mosolyogva.
-Aha..-mondta és felálltam. Csendben körbesétáltam a szobában, miközben magamon éreztem anya pillantását. Megálltam egy műszernél ami felkeltette a kíváncsiságomat. Egy nagy hosszú cső volt a végén egy kamerával. A kis piros lámpa felkapcsolt és láttam magam a géphez kapcsolt monitoron.
-Nézd, benne vagyok a Tv-ben!-szóltam csak azért, hogy oldjam az eléggé feszült hangulatot.
-Zoe..., azt fogják használni a tükrözéshez.-ezzel a mondatával anya lelohasztotta a kedvemet.
Fintorogva visszatettem a műszert a helyére. Mintegy végszóra kinyílt az ajtó. A hang irányába fordultam, és a meglepődöttségtől mozdulni sem tudtam.