-Hát maga meg kicsoda?-tettem fel a kérdést, nem éppen a legszebb hanglejtésben.
-Ő itt Dr. Freeman. Dr. Freeman ő itt a lányom Zoe Browne.-mondta anya, aki háttal feküdt az ajtónak.
-Micsoda?-kérdeztük egyszerre a dokival.
Az én megilletődöttségem érthető volt, az övé viszont egyáltalán nem. Úristen, remélem anya nem tartott rólam beszámolót az egész kórháznak! A doki felé fordultam.
-Ezt nem hiszem el!-fakadtam ki.-Az édesanyám rákos. Körülbelül 50% az esélye, hogy túléli. És a nagy los angelesi főmuftik ideküldenek egy kisfiút, egy tapasztalatlan dokit, hogy megvizsgálja az anyám? Na most megmondom! Azt a csövet biztos nem fogja feldugni a végbelébe!- és célzatosan az előbb birizgált táry felé mutattam.
A végét már szinte sikítottam. Teljesen kiborultam. De szerintem jogosan. Hisz ez a srác nincsen 25!!! Anya megdöbbentem feküdt még mindig az oldalán. Ha ennek vége, az előbbi kiborulásom miatt valószínűleg büntetésben leszek egy darabig. Farkasszemet néztem a dokival, akinek a tekintetében a sértettség, de ott leghátul egy kis vidámság is megcsillant. Mintha olyasmit tudna, amit én nem....és ez eléggé zavart. Ez a szempárbaj egészen addig tartott, míg fel nem tűnt a színen egy negyedik ember.
-Ő csupán orvostanhallgató.-szólalt meg az idegen. A férfi szerintem már túl volt a negyedik X-én, de elég jól tartotta magát. És vészjóslóan hasonlított a fiatal, úgynevezett "orvostanhallgatóhoz".
-Ó, hát ez igazán fantasztikus.-az éllel a hangomban üveget lehetett volna vágni.-Még hogy orvostanhallgató..-morogtam magamban.
-Üdvözlöm hölgyem! Ön biztos mrs. Browne elbűvölő lánya. Ugye?-ennél a mondtanál tudtam, hogy anya mindent elmondott rólam.
-Igen, én vagyok. Üdvözlöm, Zoe Browne..mondtam, miközben kezet ráztam vele. A tekintetem a srácra siklott. A sarokban állt zsebre dugott kézzel, és mereven a földet tanulmányozta. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felnézett és elmosolyodott. Minta ezzel a mosollyal a nyakamon lévő hurkot teljesen megrántotta volna. Tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy teljesen felsültem. Felvetett fejjel álltam a pillantását.
Az öreg doki követte a pillantásomat és magyarázni kezdett.
-Én magam Dr. Freeman vagyok. Az édesanyja kezelőorvosa. ő pedig itt a fiam, a leendő Dr. Freeman. Egy másik orvosnál asszisztált a mai napon. Igazság szerint késtem, és beküldtem Christiant, hogy szóljon az édesanyjának. Aki mivel háton feküdt, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy igazából ki lépett be az ajtón.-magyarázkodott a főorvos.
Én magam csak bólintottam. Bárkire rábíztam volna az anyámat, aki legalább betöltötte a 30-at.
A " leendő Dr. Freeman" ellökte magát a faltól és felém indult. Az az irritáló mosoly még mindig ott virított az arcán. Szívesen leszedtem volna az arcáról, mondjuk egy jobb egyenessel. De inkább elvetettem az ötletet. Anyám szúrós tekintetétől, amit próbáltam kerülni, már így is eléggé kivert a víz.
-Szia, Christopher Freeman.-üdvözölt szélesen mosolyogva. Még mindig túl jó volt a kedve...
-Még mindig Zoe Browne.-válaszoltam gúnyosan, ámbár szélesen mosolyogva. Csak, hogy vegye a lapot.
És ennél az utolsó mondtaomnál beállt a kínos csend. Christopher és én egymást méregettük. Néhány perces néme csönd után a doki megszólalt.
-Fiam, kérlek kísérj el az irodámba! Ott maradt négány papaír amit Mrs. Browne-nak feltétlenül alá kell írnia!
Miután befejezte a mondandóját, kifordultak a szobából. Anyának se kellett több...
-Mi volt ez a viselkedés? Mit képzelsz te magadról? Így neveltünk mi téged? Ezek az orvosok mindent megtesznek, te pedig lejáratod az egész családot?-kiabálta.
-Anya! Vedd már észre magad!-ordítottam vissza.-Hát nem veszed észre? Nem csak neked irtó nehéz! Szerinted én, hogy viselem el azt a tudatot nap mint nap, hogy lehet, hogy ez az utolsó nap amit az anyámmal töltök! Te pedig elvárod, hogy úgy viselkedjünk, mintha ez csak egy szűrővizsgálat lenne. De nem fogom hagyni, hogy néhány orvosnak még nem mondható személy miatt elveszítsem az anyámat!
A könnyeimtől elfullava fejeztem be a mondandómat. Ezek a gondolatok azóta kavarogtak bennem mióta elmondták anyáék az igazat. Kirohantam a szobából. Az ajtóban beleütköztem a két Freemanba. Az arcukról leolvasható volt, hogy mindent hallottak, ami bent elhangzott. A könnyeim már záporoztak. Elfutottam egészen a hátsó fertőtlenítőszer-raktárig. A falnak dőlve lecsúsztam a padlóig és csak sírtam. Nem tudom meddig voltam egyedül, mikor a léptek zajára felkaptam a fejem.
Előttem Christopher alakja magasodott és a legrosszabb, hogy a szemébe ott tükröződött a sajnálat.
-Nee..-morogtam és ismét ráhajtottam a fejem a felhúzott térdeimre.
Leült mellém a padlóra. Még mindig sírtam, de nem ért hozzám és nem próbált hazugságokkal traktálni.
Mikor úgy döntötte elég volt a sírásból felnéztem rá. A tekintetünk találkozott. Habozott, majd mikor úgy gondolta, nem fogom leharapni a fejét, kezét a kezemre tette, és megszorította.
-Nem lesz semmi baj. Apám nagyon jó orvos.-suttogta, mint egy rémült kisgyereknek, hogy az ne ijedjen meg még jobban a hangja erejétől.-És én sem vagyok semmi.-tette hozzá és rám kacsintott.
Akaratlanul is előtört belőlem egy gyenge kis kacaj.
-Köszönöm.-suttogtam.
-Mégis mit?-kérdezte értetlenül.
A fejemet a falnak támasztottam és úgy néztem fel rá.
-Hát itt vagy, pedig kő bunkó voltam veled és apuddal is.-mutattam rá a nyilvánvalóra.
-Nem, én nem haragszom. Megérten. Én is így reagáltam volna a helyedben. Apám is csak egy általános reakciónak tulajdonította. Sokszor történt már a tiédhez hasonló eset, és voltak sokkal rosszabb reakciók is.
Nem szóltam semmit, csak bólogattam. Egy kis idő után Christopher felállt.
-Gyere!-szólt, a két kezét pedig felé nyújtotta, hogy segítsen felállni.-Neked is alá kell írni néhány papaírt.
-Milyeneket?-kérdeztem miközben elindultunk.
-Hát most olyan vagy, mint egy gyám. Az anyukádé. Most te felelsz érte. Ez a nyilatkozat leírja, hogy tudomásul veszed az edetleges következményeket.
-Miféle következményeket?-kérdeztem ingerülten, és megtorpantam.
-Hát tudod lehet a vizsgálat siekrtelen is. Előfordulhatnak sérülések a belek környékén, fertőzések esetleges repedések is.-magyarázta.
-Repedés?-kérdeztem és elborzadva néztem rá.
Elmosolyodott, és rájöttem, hogy csak a hangulatot próbálta oldani egy kicsit. Hát össze is jött neki.
-És ha egy skálát veszünk ahol az 1 az a soha, a 10 pedig a mindig. Hány alkalommal fordult elő, hogy valakinek megrepedt a hm...hátsója?-kérdeztem évődve.
Igen biztos illetlen arról poénkodni, hogy valakinek megreped a hátsója. Ebben az esetben ráadásul a szülő anyámról volt szó! De emellett a srác mellett könnyebb volt mosolyogni és viccelődni. Sokkal másabbak itt az emberek. Pozitív értelemben. Jó lesz itt nekem....bár elég korán levontam ezt a következtetést, még szerintem is.
-Egy.-válaszolt nevetve és maga után húzott egészen a kórteremig. Az ajtónál megtorpant és felém fordult.-Ha aláírtad a papírokat, nem ülünk be meginni valamit a büfében?
Elég váratlanul ért a dolog, hisz még egy órája sem ismerjük egymást. Ráadásul olyan bunkó voltam vele, amiért nem lesz elég alkalmam bocsánatot kérni. Látva a habozásomat gyorsan hozzátette.
-De ha nem akarod, akkor nem. Csak gondoltam, mivel úgysem lehetünk ott a beavatkozásnál.-hadarta gyorsan. Elnevettem magam, mire megakadt. makd látva a jókedvemet ő is nyugodtabban folytatta.-De csak úgy megsúgom.-bizalmasan felém hajolt.-20% kedvezményem van a büfében.
Felnevettem és ő is csatlakozott.
-Ezt nem utasíthatom vissza.-mondtam miután lecsillapodott a nevetésünk.
Szélesen vigyorogva felé hajoltam és odasúgtam.
-De csak a 20% kedvezmény miatt.
Kikerültem és bementem a szobába, Christopher is utánam jött. Anya az oldalán feküdt, és éppen akkor fecskenfezték be neki a nyugtató és altató keverékét az infúzióba.
-Itt lesznek az aláírandó papírok.-szólalt meg Dr. Freeman és elém tolt egy kisebb papírkupacot. Ránéztem anyára aki alig láthatóan bólintott. Aláfirkantottam a lapokat és anya ágya mellé léptem.
-Sajnálom!-suttogtam.-Túlreagáltam a dolgokat.
-Szeretlek kincsem!-súgta vissza. Az altató megtette a hatását, a pillái leragadtak.
A nővér kikísért és becsapta maga után az ajtót. körülbelül öt perc múlva Chris lépett ki az ajtón, és egy széles mosollyal az arcán intett, hogy kövessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése