1. Fejezet - Minden megváltozik

Az életem fenekestől felfordult. Nyugodtan éldegéltem Washingtonban a szüleimmel a kertes házunkban. Mint minden normális tinédzser lány jártam pizsamapartikra a barátnőimhez. Pletyiztünk, kifestettük egymás körmét, magazinokból vágtunk ki pasikról képeket és így állítottuk össze a tökéletes srácot.

Ha elmentünk a városba mindig vittünk magunkkal napszemüveget is, hogy zavartalanul nézegethessük a fiúkat. Mindamellett benne voltam a pom-pom csapatban. Nem igazán szerettem és nem is én voltam benne a legjobb. De mivel lányokat nem válogattak be a kosárcsapatba, ezért kénytelen voltam ezt a megoldást választani, hogy levezessem a fölösleges energiáimat. Szóval biztosan állíthatom, hogy az életem tökéletes..volt, míg egy márciusi napon ki nem derült, hogy az édesanyám rákos. Először reméltem, hogy ez csak valami morbid vicc. De megláttam a szemükben, amit nem tudok sem megmagyarázni sem leírni, de tudtam, hogy nem viccelnek.
Mikor felfogtam csupán egy szóra tudtam gondolni: NEM.

Nem veszíthetem el az édesanyámat!

Nem veszíthetem el az egyik legbiztosabb támpontot az életemben!

A kapcsolatom a szüleimmel nagyon erős. A legeslegjobb barátaim. Mindent meg tudok velük beszélni, bárhol és bármikor. De a betegség közbeszólt, ekkor még csak 16 voltam.

Természetesen mindenben anya mellet álltunk. Együtt jártunk különböző kivizsgálásokra, amelyeknek a nevére már nem is emlékszem. De nem csak otthon történtek változások hanem a suliban is, és a baráti körben, ahol, mint kiderült egyetlen igaz barátom sem volt. Minden azzal kezdődött, hogy nem mondtam el semmit sem. A tudatalattim valószínűleg sejtette, hogy a pom-pom válogatáson kialakult kapcsolatok nem hordoznak magukban igazi, mély baráti érzéseket. Kidobtak a csapatból. Ennek egyik oka az előbb említett szótlanság volt. A másik, hogy levágattattam, vagyis először levágtam magamnak a hajam. Szolidaritásból az anyám iránt. Mindkettőnknek hosszú barna haja volt. Ha ketten tartottunk egy csajos estét, vagy ha anyának olyan kedve volt, mintha 5 éves lennék fésülgette a hajam. Neki a kemoterápia miatt kihullott a haja, így én is levágtam a sajátom. Fodrász tapasztalatok híján valami köpedelem lett. Így Juan, a csodás fodrászunk, aki nem utolsó sorban meleg, megigazított, az ő szavaival élve " a barbár módon elcseszett hajamat".

Így a suliban barátok nélkül maradtam. Hisz köztudott, hogy az élszurkoló lányok mindenkit elmarnak maguk mellől, akik nem viselik azt az egyenruhát amit ők. Számkivetett lettem egy szemhunyásnyi idő alatt abban a "világban" amelyet én teremtettem magamnak.

Anyukám a betegség ködén keresztül is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Persze apával, anya kórházi ágya mellett kisilabizáltuk a témát. Arra a döntésre jutottak, hogy Vanessa és a sleppje ( az én állítólagos barátnőim) csupán szar kurvák. A bennem tomboló ideg, neheztelés, szorongás és félelem a magánytól egyből eltűnt. A szüleim szemébe nézve láttam a belém vetett bizalmukat. Megnyugtatott a tudat, hogy bárhová sodor az élet, a szüleim ott lesznek velem. Azonban a rák közbeszólt, anyukám állapota egyre jobban romlott. Dr. Jenkins, az onkológus feladta. Az egyik egyetemi barátjával megbeszélve a dolgot, úgy gondolták anyának jót tenne egy kis levegő változás. Amúgy jó, hogy szóltak! Persze, mikor a felháborodásomnak hangot adtam, az orvosoktól meglepődött, míg a szüleimtől bosszankodó pillantást kaptam. Persze, arra is hivatkoztak, hogy ahová anyának mennie kellene, ott sokkal jobb ellátásban részesülne, mivel az ottani kórház onkológia része sokkal fejlettebb, mint itt Washingtonban. És ez a hely nem más, mint az angyalok városa, Los Angeles.

Anya tekintete hirtelen felcsillant az örömtől és a boldogságtól, majd eszébe jutott az, ami itt van. A családja, a barátai, a kollégái, a virágüzlet és minden ember akivel ebben a városban kapcsoltba került. De a biztosabb jövő ígéretében aláírta az áthelyezéséről szóló nyilatkozatot. Édesanyám továbbra is kórházban maradt. Apával hazamentünk. Kérvényezte az áthelyezését a cégtől. Mialatt ő telefonált, elkezdtem bepakolni minden érzelem nélkül. Mint egy robot dobáltam befelé a holmijaimat a dobozba. Megvolt a saját logaritmusa a pakolásnak: dob, mikor tele van hajt, ragaszt, arrébb rúg majd új doboz. És mindezt addig míg 16 év emléke 6 dobozba nem került. Nem gondoltam arra, hogy elmegyek onnan ahonnan születtem vagy, hogy új közösségbe kerülök. Még arra sem, hogy az ország másik felére költözünk. Csak arra, hogy lehet, hogy anya ott jobban lesz. Ez augusztus elején történt, most augusztus 26-a van, három nappal a szülinapom előtt. Ez az a nap, mikor magam mögött hagyok mindent.

Ez vagyok én Zoe Browne és ez az én életem, ami még koránt sem ért véget. Sőt, még csak most kezdődik.

Egy új élet vár és, hogy ezt elérjem a 66-os úton száguldunk egyenesen L.A. felé.